Megtörtént ez is, újabb csodálatos hétvége tűnt tova. Kicsit késve érkeztem a találkozó helyszínére, ugyanis kb egy órát nézelődhettem, mert utána kezdődött a felvonulás.
Amit viszont addig láttam az bőven megérte a jelképes összegű belépő árát. Ideális környezet volt ez az erősen szociális stílusban épült helyszín! Úgy éreztem magam, mint aki visszarepült a nyolcvanas évek közepére! Ezzel a derűs, nosztalgikus érzéssel mászkáltam, és el is felejtettem fényképezni, leginkább azt nem fényképeztem, ami leginkább érdekelt, bár az elején úgy voltam vele, hogy úgy is körbejárok vagy kétszer, de a felvonulás közbeszólt, és mivel nem egyedül mentem, így idomulnom kellett a többiekhez is (én még amúgy maradtam volna).
Sok oldtimer, még több hobbi gép, egyedi átalakítások, eredeti állapotban megőrzött ritkaságok, és szintén originál kevésbé ritka autók. Nameg vényóc Skoda 120! Nemtom papíros-e (nemhiszem). Értelemszerűen a Zsigulikat néztem meg leginkább. Ötleteket kerestem, olyan benyomásokat, amelyek megerősítenek a járt utamon, vagy ép sokkal világosabb ösvényeket tárnak föl. Nem fényképeztem le sajnos egyiket, sem annyira figyeltem.
Low-Käfer és ultralow Corolla AE80 (vagy EE80?)
Capucchino!
OT Trabi:
Gyönyörű állapotú, ránézésre egy a "fiatalabb" OT-s zsigulik közül:
Fiat 500 - "Húúú! De icike-picike! Ilyen való nekem!"
Wartburg 353WR - bővebben a mostani Rozsdakupacban lehet róla olvasni! Lenyűgöző autó! 
A felvonulásról is van néhány kép, ugyanis öcsém pont arra járt, miközben felénk igyekezett. Olyan autókat is lefotózott, amiket odabenn nem volt időm megvizslatni. Pedig a kombi ezerkettest igencsak megnéztem volna például! Hatalmas grat a gumikért és a tükör felszereléséért!
Vegyes érzelmekkel indultam el Sostóról. Kerékpárral mentem oda, nem pedig Ivánnal, sőt nem csak Iván nélkül, hanem a Babushka nélkül is. Még az év elején úgy próbáltam szervezni a dolgaimat, hogy elkészülök mindkét autóval, azóta közbejött ez-az. Másrészt korholtam magam, hogy miért nem jöttem korábban, lett volna időm nézelődni, esetleg kicsit beszélgetni is néhány tulajjal. Ez a legfájóbb, hogy nem tudtam beszélni senkivel, idegenek között mászkáló bamba látogató maradtam. Egy autóról sem hallottam érdekes sztorikat, az életútjukat nem ismertem meg, egyéniségük rejtve maradt. Puszta fém és egyéb anyagok halmazai, a szerető gazdáik pedig csupán szúrós tekintetű csőszök, vagy megfáradt családapák maradtak számomra. A családias hangulatból sajnos a rövid idő miatt semmi sem jött át, maradt tehát az álomnak tetsző retro révület.
Egy valamit viszont hiányoltam. Bennem van a hiba, mert ez nem világkiállítás, de nem találtam olyan átalakított kocsit, ami csillogott-villogott volna, mint amit most szedtek elő a garázsból. Igazából nemtudom miért vártam ilyen kocsikat. Ezek mind hétköznapi emberek vasai, amit nap mint nap használnak. Ez egy autó dolga, hivatása, sorsa. Mennie kell, magára kell gyűjtenie az út porát, koptatnia kell az abroncsait. Enélkül csak tárgy, hasznavehetetlen kacat. Most hogy visszagondolok, csak békés arcokat látok, amelyek sugároznak az elégedettségtől. Nincsenek csőszök és fáradtság. Nekem sem szabad fáradtnak lennem! Jövőre én is sztorizni akarok, minél több Zsigulival :)
