TJZ naplója

Boldog Karácsonyt Mindenkinek!

Rég volt már hogy itt jártam. Nem is emlékszem mikor nyitottam meg utoljára a blogot... Most két falat bejgli között ideértem, szakítottam ennyi időt. Az idő nagy úr. Mindenki maga alakítja a sorsát, vagy mindenki alakítja egy kicsit a másét. Még ha ezt adott esetben az illető el is utasítja, teljes nagyképűséggel, hogy márpedig ez őt nem érdekli, őt semmi sem befolyásolja, de mégis. Nem panaszkodni készülök, nem fogom azt sem leírni, hogy mi történt az elmúlt bő négy évben, vagyis nem most. Majd mindent a maga idejében, ahogy mondani szokták.

Szóval ha az ember választ magának egy foglalkozást, aztán hobbit, és egy idő után bevonzza vagy saját erejéből megtalálja azokat az embereket akik hasonlóképpen gondolkoznak, hasonló az érdeklődési körük, és ha a csillagok is úgy állnak, akkor ugyanolyan jellegű elmezavarban szenvednek mint ő maga. Például horgászat, kerékpározás, motorok vagy autók iránti megszállotság. Ez ha szerencséje van az illetőnek akkor alapfokú érdeklődés és szabadidőben vagy hétvégente kerül elő. Ha kicsit elburjánzik, és van hozzá elég ismerős, akkor klubokhoz csatlakozik. Ha pedig végső stádiumú mint nálam, akkor már annyira áttétes gyógyíthatatlan állapotról beszélünk, ami csak durva események hatására, vagy agyhalállal ér véget.

Igen, beismerem függő vagyok. Eszembe jutott a vicc... Amikor az apa elé áll a fiatal srác és valami aktuális, drága, földönkívüli nyelven hangzó típusú számítógép alkatrészre kér pénzt illemtudóan. Az apa reakciója pedig a: " Bárcsak fiam te is inkább innál, vagy drogoznál mint a többi rendes gyerek" - gondolat.
Ha így vesszük az alkoholista nem költ el több pénzt valószínűleg a kocsmában, mint én itthon autóra, alkatrészre, szerszámra, karbantartásra, súlyadóra stb. Ráadásul az alkoholista önmagában hordozza a hobbiját. A testét műveli, alakítja. Az nem foglal sok helyet, mindig kéznél van, és alkalomhoz illő.
Bezzeg az autók... Sosem akkor jut eszedbe szerelni, amikor ráérsz, nincs kedved amikor mégis, vagy csak túl fáradt az ember. Az autók nagyok. Nem bélyeggyűjtemény, akármennyi helyed van egy idő után nem fér el semmi sem. Egy újabb garázst kellene építsek... Vagy tárolót... Aztán egy új polcrendszert a szerszámoknak. Egy olyan satupadot ahol a fékcsőperemező meg a kis satuk elférnek. Egy hegesztőasztalt, konzolokkal, mindenféle rögzítő szerszámmal. Esetleg egy újabb telket kellene venni a donor autóknak. Ez egy igazi végeláthatatlan folyamatosan mélyülő gödör, amibe önszántamból vetettem magam bele, tudván, hogy nem ismerem milyen mély, nincs védőháló, de még biztosító kötél sem. Persze nagyon jó móka akkor az egész, ha egy kicsit kell az adagolón állítani egy délután és máris szebben, füstmentesebben jár az öreg verda motorja, vagy hat szilent ki és bepréselése után örömmel tapasztaljuk, hogy a kocsi úgy fut és kanyarodik ahogy kell. Vagy csak szimplán kicserélünk egy adag díszlécet és máris kettővel jobban néz ki. Történjen ez este tízkor, vagy hóban fagyban. Mert az önfeledt öröm, hogy ez is kész van, és hogy mindezt magunknak sikerült véghez vinni, olyan boldogságot ad, hogy nem is emlékszünk rá, hogy fél órája még káromkodva feküdtünk a földön a kocsi alatt. Mert olyan helyre ejtettünk be egy csavart, ami nemhogy elérhetetlen, de egyenesen egy másik dimenzióhoz tartozik.

Nemrég olvastam bele Csikós Zsolt első könyvébe. Ajánlom mindenkinek ezúton is, mindkettőt. (Életem egy rozsdás roncsért, és Feljegyzések a Titanicról címekkel.) Ő fejtegeti, hogy egy autóbuzinál a mélypont akkor jön el, ha a pénz/idő/energia szentháromságból a pénz és az energia van meg csak, de idő nincs foglalkozni a hobbival és elkezd halmozni mindenféle reménytelen vackot otthon. Mert majd a nyáron megcsinálja. Vagy a télen megcsinálja mert akkor lesz rá ideje. Aztán lesz még egy autó. Még egy a szüleinél, vagy rokonoknál, vagy havernál. Ezek az emberek eleinte támogatnak, aztán egyre türelmetlenebbek később agresszívak is lehetnek, mert útban van a lomod. És teljesen igazuk van. És ezt te mint vérbeli függő tudod, de nem ismered be, hogy ideje cselekedni, vagy rosszabb esetben valamiről lemondani. Vagy az életedről amit szórakozással, vagy pihenéssel töltesz, és dolgozni kezdesz a hobbidon, ami innentől egyre inkább teher. Vagy pedig amit nem tudsz elképzelni, hogy eladod a lomod. De hát hogy képzelem ezt? Eladni? De hát olyan szép lesz! Lefestem bordóra, fehérre a tetejét, ezüstre a kerekét. Majd. Majd ha ezt befejezem. Majd ha kitavaszodik. Ha nem leszek fáradt. Ha... egyszer, vagy soha.

Itt áll ön. Mondja a térkép. Itt áll Ön. Mondaná az élet térképének GPS-e, ha létezne olyan. Itt állok. Van energia, van pénz, nincs idő. Van helyette mélyülő depresszió, akárhányszor ránézek a rohadó Ivánra az udvaron (jó most ép tető alatt áll), vagy bármelyik olyan projektre, amit nem is mertem még néhány rokonom orrára sem kötni, és csak a legközelebbi ismerősök tudnak a róla. Alkatrészhegyek és mozgásképtelen járművek mindenfelé a ház körül. Ami működik annak is van elég baja ahhoz, hogy egy kezdő hobbista minden igényét kielégítse. Nekem csak ujjgyakorlat lenne. De én mazochista vagyok. Ha van elég bajom, akkor megkérdezem valakitől, hogy mi a helyzet, kell segítség? Mert akkor én megcsinálok ezt-azt a rozsdás vasadon, vagy korlátot hegesztek, igaz nincs rá időm mert egy multinál dolgozok hétköznap 8-10 órát, vagy ép amennyit sikerül. Nem panasz, ne vegye senki magára aki ráismer a helyzetre. Én ilyen vagyok, szeretek mindenfélét csinálni.

Szóval itt áll Ön. Én... ha körül nézek, lehetőségeket látok a kudarca ítélt projektek befejezésére. Apró lépések. Például egy lengőkar csere. Egy lengéscsillapító gumiharang. Váltószoknya. Összeszedni a fémhulladákot, és leadni a méhbe. Satöbbi. Apránként. Nem szabad túlontúl előre tekinteni, mert belezavarodunk, de tudni kell az irányt. Szóval irány a garázs!